Tinédzserkorom hősei közül kevés van, akit nem tagadtam meg. Kurt Cobain közéjük tartozik, sőt, az ő plakátját még mindig szívesen kiraknám a falamra; egyedül az gátol ebben, hogy valójában sosem volt Kurt Cobain-plakátom, az ember meg húszévesen ritkán vág bele ilyesmibe. Mindenesetre rajongásomat iránta és a Nirvana iránt továbbra is fenntartom és most ki is fejtem, miért.

A Nirvana azon kevés zenekarok egyike, amelyik nemcsak fontos és jó is volt egyszerre, hanem nagyon fontos és nagyon jó is. Ritka párosítás ez, keveseknek jött össze, az meg pláne, hogy ezzel a kombinációval még nagyon népszerűek és híresek is legyenek. Általában akkor szokott ez összejönni, amikor valami nagy generációváltásról van szó, mikor a korábbi rendet elmossa valami új és jön egy banda, aki aztán igazodási pont lesz a későbbiekben mindenki számára stb. Csakhát a 80-as évek végén kicsit furcsa volt a helyzet e téren: amerikai kertvárosi tinédzserek próbáltak lázadni, csak éppen nem volt mi ellen. Utálták a szüleiket, amiért azok képmutató módon pontosan olyan életet éltek, mint amilyet fiatalkorukban, a 60-as években megvetettek. Unták az otthonaikat, a rendezett külvárosokat, meg az agyonféltettséget, a jólétet, egyszóval unták az unalmat. Lássuk be, ez azért nem olyan elementáris erejű lázadás, ami képes lett volna elsöpörni a fennálló rendszert, de furcsamód míg a hippiknek és punkoknak pont az volt a bajuk, hogy szar a világ, ráadásul senki le se szarja őket és a problémáikat, addig ezek a fiatalok már egy olyan korban nőttek fel, amikor az MTV pont erre volt kíváncsi. Azzal, hogy időben eszmélt, fogta a Smells Like Teen Spiritet és benyomta gyakori rotációba, igen egyszerű piaci logikát követett: ez kellett a fiataloknak. Kurt Cobain picsogása pedig emiatt tűnt nekem mindig őszintének, mert a búskomor tekintete olyan, mintha a Nirvanára egyszercsak ráirányították volna a reflektort, ő meg csak hunyorog meglepve.

Kezdetben tényleg ők voltak az egyik seattlei rockzenekar a százból, amit a mindenki által ismert, a Smells Like Teen Spirit és az öngyilkosság által közrefogott történet előtt készített egyetlen lemezük, a Bleach is bizonyít. Nem tudunk róla, hogy lett volna mögöttük egy Brian Epstein, vagy Malcolm MacLaren, aki az egészet hátulról instruálta volna, az MTV a Nirvana történetében szerintem sokkal inkább volt kívülálló tényező, mint a zenekart a maga kedve szerint alakító aktív szereplő. De ennyit a hisztériáról.

A Nirvana azért volt kurva fontos zenekar, mert a 80-as évek második felében kialakuló amerikai független rock összes hatását magába szívta, a maga képére formálta és berobbantotta a köztudatba. Ekkor ugyanis még volt értelme az underground szónak, az olyan remek bandák, mint a Meat Puppets, vagy a Replacements szaros külvárosi klubokban léptek fel 50 ember előtt és az így kialakult laza közösségből egyáltalán nem volt átjárás a párhuzamos univerzumként létező mainstreambe. A MTV azonban jó szolgálatot tett ezeknek a srácoknak, a Nirvana sikere nyomán tele volt a csatorna kockás inges fiatalokkal. Érdekes módon emiatt Cobainékat máig összemossák a grungedzsal, ami csak nagyon nagy vonalakban igaz, mert bár a korai dalaik némelyike tényleg mutat némi rokonságot a Soundgarden és Skin Yard-féle zenékkel, azért ez az alapvetően hard rockból táplálkozó darabos zene sosem volt meghatározó része a Nirvana életművének. A grunge mellett a legtöbbször a Pixies-párhuzamot emlegetik, amiben szintén van valami, de a Nirvana tényleg annyi helyről merített, hogy túlzás lenne egyetlen egy bélyeget rájukragasztani. Szokás is emiatt a „lopkodás” miatt fintorogni, de pont ebben rejlik a zenekar legalapvetőbb pozitívuma –azaz, hogy nemcsak híres és fontos, de jó zenekar is voltak-, ugyanis Cobain zseniális dalszerző volt, aki nem tisztességesen másolt, hanem a sok hatásból valami újat alkotott. Ennek megnyilvánulásait a Nevermindon és az In Uterón tényleg mindneki ismeri, de a Bleach egy kissé kevésbé felkapott lemez.

1989-ben jött ki az akkor még újoncnak számító Sub Pop kiadónál és hát pontosan úgy szól mint minden azon a környéken akkoriban: mocskos riffek és érces énekhang - a dalok azonban kicsit lendületesebbek és punkosabbak, mint amit mondjuk a Melvinstől vagy a Green Rivertől megszokhattunk. A Bleach azonban még így is „csak” egy jó grunge lemez, nem csoda, hogy jóval kevesebb tini lemezgyűjteményében található meg, mint az azt követő két album. Cobain dalírói stílusa még nem igazán mutatkozik meg, a számok legtöbbje túlságosan is belesimul a „seattle sound”-ba. Vannak persze kivételek: az About a Girl egy perfekt popszám, tök jó "ááá-úúú" vokálokkal, egyszerűségében tökéletes, megelőlegez az olyan későbbi slágereket, mint a Come As You Are, vagy a Dumb. Az ezt követő School viszont Cobain másik énjét mutatja: az In Utero keserű, szétgitározott számait idézi; lendületes punkszám elkeseredett üvöltözéssel és gitártépéssel.

Ez a lemez, bár nem éri el a másik kettő színvonalát, azért jól hallhatóan megelőlegzi azokat. Érdekes felfedezni a részletekben Kurt később kibontakozó dalszerzői zsenialitását, ami aztán olyan magasságokba repítette, amit az X generációra épülő komplett iparág ide vagy oda, még Winona Ryder és az OK Soda sem tudott felülmúlni.

01. Blew

02. Floyd The Barber

03. About A Girl

04. School

05. Love Buzz

06. Paper CUts

07. Negative Creep

08. Scoff

09. Swap Meat

10. Mr. Moustache

11. Sifting

12. Big Cheese

13. Downer