HTML

illene hallani

Amiket már jó rég meg kellett volna hallgatni, mielőtt kinyitjuk a szánkat popzenével kapcsolatban.

Friss topikok

  • David a barátságos. ^.^: Vúú imádom énis <33 (2010.07.24. 12:19) Tiger Trap: Tiger Trap
  • VulcanDeathGrip: Értem amit mondasz, de még arra sem tudom rendesen elhúzni a számat, hogy Ice Cube két b-film közö... (2010.05.03. 00:39) NWA: Straight Outta Compton
  • VulcanDeathGrip: kőkemény cucc, minden hangja arcon vágott 99 telén, bár engem kicsit lehúz. Az Incesticide az igaz... (2010.05.03. 00:29) Nirvana: Bleach
  • söcsö: És lehet, hogy hülyeség, de én az Androgynousban egy kis Bruce Springsteent is hallok. :) (2009.09.06. 14:56) Replacements - Let It Be
  • söcsö: bocsánat az Hassle (2009.06.24. 09:49) Sebadoh: III

Led Zeppelin: Houses Of The Holy

2009.01.01. 17:35 gurkaserpa

Vannak életművek, amikhez egyszerűen nem szívesen nyúl az ember. Én leginkább a poptörténelem nagy férfielőadóinak munkásságával vagyok így: soha nem hallgattam még meg egy Bruce Springsteen-lemezt sem. De például Lou Reeddel se próbálkoztam még soha. Egyszerűen nem motivál ebben semmi. Mindenki hallotta már a Transformert és sokan meg is írták, hogy mennyire király, meg hasonlók, amiért hajlamos vagyok elhinni, hogy én is ismerem és ezért mindig csak elsiklom felette. Persze ez zenekarokra is érvényes, csak azért említettem a férfi ikonokat, mert arányaiban etéren rosszabbul állok. Mindegy.

A Led Zeppelinnel kicsit más a helyzet: az ő korai lemezeikkel már régebben megismerkedtem, mert ahogy szinte minden családban, nálunk is volt egy Led Zeppelin-Deep Purple-Black Sabbath szentháromságra esküdő nagybácsi, akinek nehezen áll ellen az ember befolyásolható, naiv gyermekként. Ettől elvonatkoztatva azonban a Zeppelin-életmű az egyik legjobb példa az önmagukon jócskán túlnövő lemezekre, amikkel egyszerűen nem tudunk mit kezdeni.

Az első négy album gyakorlatilag be van betonozva minden listába, ami az 1960-70-es évekkel foglalkozik. Nem mondom, hogy érdemtelenül, mert tényleg iszonyatosan erős lemezekről van szó, de most komolyan: mit lehet érdemben elmondani a II-ről, vagy még inkább: a IV-ről? Jó a riff a Black Dogban? Nevetséges a fuvola a Stairway To Heavenben, meg különben is, az az egész szám egy borzasztó giccs? Persze, de ettől még az a kibaszott lemez akkor is ott lesz a 70-es évek 10 legjobb albuma között, egyszerűen megbolygathatatlan, amit csodálni lehet, szeretni nem. Ezért nem is szedem elő gyakorlatilag soha (pedig a When The Levee Breaks aztán tényleg odabasz).

De mi a helyzet a kánonból kimaradt lemezekkel? Oké, a Physical Graffiti még fel szokott tűnni a listákon olykor, de a Houses Of The Holy már jóval ritkábban. A IV után jött ki, 1973-ban és én konkrétan csak pár hete tudtam meg, hogy egyáltalán létezik. Mármint olyan kép élt bennem a Led Zeppelinről, hogy van az öt elsöprő lemezük, meg valami hattyúdal a Physical Graffiti utánról, de az, hogy beékelődött egy – számomra – elfeledett lemez a hibátlan életműbe, erősen árnyalta a képet.

A Houses of the Holy mindenképpen a zenekar legérdekesebb lemeze. Hallani rajta, hogy új utakat kerestek és maguk sem tudták biztosan, mit akarnak – és pontosan ez az, ami olyan érdekessé teszi. Nincs rajta az a bődületes magabiztosság, ami addig belőlük áradt. Mert addig a Led Zeppelin szinte kikezdhetetlen volt: ők voltak A rockzenekar. Úgy 2-3 évig egyszerűen minden együtt volt náluk: a zene, az attitűd, meg minden, ami a nagybetűs rockzenekar archetipusának megformáláshoz kell. ’73-ban azonban valami történhetett, mert a Houses of the Holy-n egyetlen egy olyan szám van csak, ami nem tér el a korábbiaktól – az albumzáró Ocean. Az egy szokásos terpeszállós, riffelgetős hard rock szám, ami szépen beilleszthető a Heartbreaker és az Immigrant Song közé – pontosan az, amit az ember egy ilyen rockszörnyetegtől elvár.

A többi szám azonban más. Az Oceantól eltekintve tele van a lemez szokatlan és váratlan megoldásokkal: a Rain Song közepén bejön egy teljesen szürreális, leginkább filmzenéket idéző, vonósokkal és zongorával dúsított kétperces kis részlet. A Crunge egyenesen egy James Borwnos funkszám, ami azért nagyon fura, mert addig úgy tűnt, a zenekar soha nem hajlandó elrugaszkodni a bluestól meg a folktól. Ami viszont még ennél is meglepőbb, az a reggae (vagyis inkább „„reggae””) a D’yer Mak’er-ben, ami – akármennyire is hihetetlenül hangzik – egyáltalán nem ciki. Az ezt követő No Quarter meg egy olyan szétszívott stoner szám, amilyet a Kyussnak is csak igen ritkán sikerült összehoznia. Az összes dalnak saját karaktere van, ami mégis összefogja őket, az a furcsa, megborult hangulat. Eléggé szét van csúszva ez a lemez, amit én ettől a zenekartól egyáltalán nem vártam volna, mindenesetre kellemes meglepetés volt.

Lehet, hogy Bruce Springsteen megismerését is a Lucky Townnal kéne kezdenem.

01. The Song Remains The Same
02. The Rain Song
03. Over The Hills And Far Away
04. The Crunge
05. Dancing Days
06. D'yer Mak'er
07. No Quarter
08. The Ocean

5 komment

Címkék: led zeppelin 70es évek

A bejegyzés trackback címe:

https://illenehallani.blog.hu/api/trackback/id/tr3851872

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

söcsö 2009.03.27. 13:36:54

Na, mivan má' bazdmeg, írjatok má'. :) Zoli, ennyire lefoglal a heti egy lemezkritika a quarton? :)

stereomackó 2009.03.27. 15:19:57

Ja baszd meg, nem ártana lassan frissíteni. Ezután a Zeppelin cikk után szívesen olvasnék valamit a Kissről is :)

gurkaserpa 2009.03.27. 22:11:45

pont tegnap tudtam meg, hogy a Black Diamond, a kedvenc számom a Let It Be-ről nem is egy paródiaszám, hanem egy KISS feldolgozás. ez egy jel, lehet hogy hallgatok is valamit tőlük

wovbagger 2009.04.02. 20:53:30

szerintem annyire nem elfeledett ez a lemez, mégha az eklektikussága talán takar is némi bizonytalanságot, ahogy írod. a song remains the same gitárakkordjaira pölö (az általan szintén nagyon (el)ismert rush egy egész (vagy legalább is egy fél) életművet alapozott. a rain song egyik legszebb szerelmes szám evör, ritkán hallani őket olyan vidáman és felszabadultan jammelni, mint a dancing daysben és a d'yer mak'erben, a the crunge vicces ős-rap (bár ők ezt akkor még nem tudták, hihi), és a lemezt záró no quarter és the ocean is megéri a pénzét.
ha már zep és elfeledett, akkor sokkal inkább a '76-os presence az.

wovbagger 2009.04.02. 20:55:54

ui: a springsteen-ismerkedést én a darkness on the edge of townnal kezdeném. bár, ahogy érzed.
süti beállítások módosítása