A Replacementst a Sorry Ma, Forgot To Take Out The Trash című lemezükkel ismertem meg, ami egy fasza rockandroll lemez, tele sok rövid, szórakoztató, ordibálós punkszámmal. De nem ám csupasz, agresszív idegrohamokkal, amiket egy átlagos ’81-es amerikai punklemeztől várnánk, hanem közepesen gyors, telt hangzású, sokszor pubrockos beütésű rockdalokkal, amikben vannak dallamos gitárok, meg együtténeklős refrének, meg hasonlók. Engem ez gyakran a jó tizenöt évvel későbbi, Ass Cobra körüli Turbonegrora, na meg a Motörheadre emlékeztetett, úgyhogy gyorsan meg is kedveltem a lemezt.

Az egy évvel később kiadott Stink már kevésbé tetszett: a rajta szereplő nyolc szám már inkább volt hardcore mint rockandroll; a zenekar még gyorsabb és még rövidebb dalokat kezdett írni, na meg elég csak ránézni a számcímekre – Fuck School, God Damn Job, Gimme Noise stb. El lehet hát képzelni, ezek után a számok mennyire voltak fantáziadúsak.

A Stink után megjelentett nagylemezüket, a Hootenannyt kihagytam, így jutottam el az indierock-alapvetésnek tartott, 1984-es Let It Be-hez. Ha most tartanám magam a blog eredeti koncepciójához (ami körülbelül annyi, hogy a popzene általunk eddig elhanyagolt alaplemezeit hallgatjuk meg életünkben először és megírjuk róluk az első benyomásainkat), akkor ez a poszt kurva rövid lenne, ugyanis a Let It Be szinte semmilyen hatással nem volt rám elsőre. Érdekesnek találtam persze, hogy jóval lassabb és sokszínűbb, sőt érettebb lemez mint a korábbiak, de hát végülis ’84-ben jött ki, ugyanabban az évben mint a My War, meg a II, és hát a Black Flag belassulása, meg az addig őrjöngő Meat Puppets countrys pálfordulása jóval radikálisabbnak és érdekesebbnek tűnt abból a korszakból. A Replacementstől eleve nem állt távol ez a fajta középtempós tradrock, plusz a dalok sem nyűgöztek le különösebben (kivéve a remek KISS-feldolgozást!), így egy ideig hallgatgattam az albumot, majd lassan megfeledkeztem róla és nem is vettem elő többet – egészen mostanáig. Történt ugyanis, hogy a múlt héten rábukkantam egy körúti lemezboltban, ami úgy meglepett, hogy gyorsan meg is vettem és már az első újrahallgatás után érdekes következtetésekre jutottam. Következik tehát megismerkedésem a Let It Be-vel – másodszor.

A bevezetőben megfogalmazott fenntartásokkal föltettem hát a lemezt és miközben hallgattam a nyitószám, az I Will Dare első másodperceit, leültem az ágyamra a borítót nézegetni. Az ezüstös-szürkés képen a négy zenekari tag, Paul Westerberg énekes-gitáros, Bob Stinson gitáros, Tommy Stinson basszusgitáros és Chris Mars dobos látható, amint egy tipikus amerikai családi ház tetején ücsörögnek. Mind a négyen fiatalok, kócosak, kopott kosárlabda-cipőt, farmert és inget viselnek és csak hunyorognak bele a kamerába – ki pajkosan, ki a szemét dörzsölve, ki nyugodtan, egyedül Westerberg fordítja el a a fejét hanyagul. És ez a kép, ez az egyszerű kép kellett nekem ahhoz, hogy rájöjjek, minden amit addig a Replacementsről gondoltam, kibaszott nagy tévedés volt. Akkor már a Favorite Thing szólt és hirtelen összeállt a kép – egyszerre nyilvánvalóvá vált, hogy a Let It Be nem egy punkzenekar megkomolyodásáról szól. A Replacements ugyanis soha nem volt punkzenekar, a tagjai mindig is azok voltak amik ezen a képen: külvárosi átlaggyerekek, akik olcsó füvet szívnak, Converse-ben járnak és a hetvenes évek rocklemezeit hallgatják. A kezdeti lemezeket újrahallgatva tök nyilvánvaló, hogy mindig is jobban bírták Thin Lizzyt Greg Ginn-nél és a Cheap Tricket a Minor Threatnél és így már világos, miért tűnt a Stink pózolásnak elsöprő energiabomba helyett. Mert egész egyszerűen az nem ők voltak. A punk rock és a fejjel falnak rohanó hardcore pontosan illett a nagyvárosi mocsokhoz, meg  kilátástalansághoz, de azt a közeget, amit a Replacements képviselt, egyik sem tudta lefesteni. Erre akkor csak Westerbergék voltak képesek és a Let It Be-n végre sikerült is nekik.

Fiatal, középosztály-beli srácok vagyunk, akik csak feljöttek egy kicsit üldögélni és tépni a tetőre, mert meguntuk a zenélést a szüleink pincéjében – erről szól ez a lemez és ezzel gyakorlatilag sikerült előrevetítenie az elkövetkező bő tíz év amerikai indie rockját, meg X-generációs független filmjeit, meg mindent, ami ehhez a mihaszna, slacker életérzéshez kapcsolódik. Mert ezen az albumon minden rajta van, amit később a Freaks and Geeksben láthatunk és a Pavement-lemezekből kihallhatunk: az ökörködések a haverokkal (Tommy Gets His Tonsils Out), a zenehallgatás és a rajongás (Black Diamond), az MTV (Seen Your Video), a tiniszerelem (Androgynous) és persze a felnövés nyűgös velejárói, az elkeseredettség (Favorite Thing) és a kielégítetlenség (Unsatisfied). Mindez pedig tökéletes dalokba foglalva, amik akkor készültek, mikor még úgya-ahogy eleven volt a punk, de már nem kellett elhinni, hogy ami ’77 előtt történt, az semmit sem számított. Így kerültek a Let It Be-re a legkülönfélébb hatások, köztük power pop, punk, stadionrock, vagy klasszikus dalszerzői vonások. Ehhez pedig hozzájön a fő dalszerző, Paul Westerberg páratlan tehetsége, amellyel a fenti hatásokból egységes, összetéveszthetetlen hangzást és remek dalokat hoz létre. A leggyakrabb emlegetett klasszikusok mellett érdemes megfigyelni a többi szám kidolgozottságát is: a bömbölő We’re Comin’ Out zongorás-ujjcsettintős kiállását, vagy Pete Buck R.E.M.-gitáros szólóját az I Will Dare-ben, de valójában bármit ki lehetne emelni.

A Modern Lovers-lemez mellett a másik nagy indie-alapmű, ami időtlenül ragadja meg a felnövés furcsán zavarodott időszakát.