illene hallani

A Replacementst a Sorry Ma, Forgot To Take Out The Trash című lemezükkel ismertem meg, ami egy fasza rockandroll lemez, tele sok rövid, szórakoztató, ordibálós punkszámmal. De nem ám csupasz, agresszív idegrohamokkal, amiket egy átlagos ’81-es amerikai punklemeztől várnánk, hanem közepesen gyors, telt hangzású, sokszor pubrockos beütésű rockdalokkal, amikben vannak dallamos gitárok, meg együtténeklős refrének, meg hasonlók. Engem ez gyakran a jó tizenöt évvel későbbi, Ass Cobra körüli Turbonegrora, na meg a Motörheadre emlékeztetett, úgyhogy gyorsan meg is kedveltem a lemezt.

Az egy évvel később kiadott Stink már kevésbé tetszett: a rajta szereplő nyolc szám már inkább volt hardcore mint rockandroll; a zenekar még gyorsabb és még rövidebb dalokat kezdett írni, na meg elég csak ránézni a számcímekre – Fuck School, God Damn Job, Gimme Noise stb. El lehet hát képzelni, ezek után a számok mennyire voltak fantáziadúsak.

A Stink után megjelentett nagylemezüket, a Hootenannyt kihagytam, így jutottam el az indierock-alapvetésnek tartott, 1984-es Let It Be-hez. Ha most tartanám magam a blog eredeti koncepciójához (ami körülbelül annyi, hogy a popzene általunk eddig elhanyagolt alaplemezeit hallgatjuk meg életünkben először és megírjuk róluk az első benyomásainkat), akkor ez a poszt kurva rövid lenne, ugyanis a Let It Be szinte semmilyen hatással nem volt rám elsőre. Érdekesnek találtam persze, hogy jóval lassabb és sokszínűbb, sőt érettebb lemez mint a korábbiak, de hát végülis ’84-ben jött ki, ugyanabban az évben mint a My War, meg a II, és hát a Black Flag belassulása, meg az addig őrjöngő Meat Puppets countrys pálfordulása jóval radikálisabbnak és érdekesebbnek tűnt abból a korszakból. A Replacementstől eleve nem állt távol ez a fajta középtempós tradrock, plusz a dalok sem nyűgöztek le különösebben (kivéve a remek KISS-feldolgozást!), így egy ideig hallgatgattam az albumot, majd lassan megfeledkeztem róla és nem is vettem elő többet – egészen mostanáig. Történt ugyanis, hogy a múlt héten rábukkantam egy körúti lemezboltban, ami úgy meglepett, hogy gyorsan meg is vettem és már az első újrahallgatás után érdekes következtetésekre jutottam. Következik tehát megismerkedésem a Let It Be-vel – másodszor.

Amikor még szüleimnél laktam és együtt néztük nonstop az MTV-t, mindig röhögtünk az AC/DC-n. Jöhetett bármilyen szar, elviseltük, de amint megláttuk azt a hülye ollózást, meg az énekest, aki úgy néz ki, mint aki a sarki zöldséges beszállítója, ráadásul úgy énekel, mint akinek a tökeit tekergetik, nahát szóval akkor nem bírtunk magunkkal. Apám ki nem állhatta őket. Én ki nem állhattam őket. Akármikor megszólalt mondjuk a Big Gun, és Brian Johnson elkezdett visítani, akkor feldobtunk a karjainkat, gúnyos kacajt eresztettünk, egymásra néztünk és valamelyikünk elkapcsolt. Szóval ezt a posztot apámnak ajánlom, tudom, hogy olvas. Üzennék neked valamit: mostantól nem cikizzük az AC/DC-t.

Nagyon sokszor álltam neki ennek a posztnak. Volt többfajta nyitóbekezdés is: volt, ami egy kúl forrásból jövő idézettel kezdődött, amire aztán az egészet felhúztam, volt olyan, amikor az egész Weezert egy idegesítő Monty Python szkeccshez hasonlítottam és legvégül megszületett ez. Tudtam, hogyha az előző kettő valamelyikével kezdeném, nem lennék jobb, mint amiről írok. Persze ez a rohadék Weezer is az egyik tényező abban, hogy az ezredforduló környékén kialakult idegesítő generáció, akik Alanissel ellentétben már pontosan tudják mi az az irónia, a szarkazmust a reggeli kávéval isszák és akik jobban élvezik a VH1 Rock műsorát, mint a Hemingway összest. Én is olyan vagyok, és attól félek, hogy ez a poszt is olyan lesz. Kerülgethetem, de ilyenek vagyunk.

Már csak egy hét van hátra az idén igen ütős felhozatallal előrukkoló Donau fesztivál első hétvégéjéig, ez pedig végre elég ösztönzés volt ahhoz, hogy elkezdjek megismerkedni a második napon fellépő Butthole Surfers munkásságával. Róluk eddig annyit tudtam, hogy a nevükhöz méltóan idióta amerikai fiatalok ökörködése volt és hogy nagyon komoly kultusz övezi őket, de ezen kívül nem sok előítélettel kezdtem bele legjobbnak mondott lemezük, a Locust Abortion Technician hallgatásába. Talán valami piszkos punkzenére számítottam, vagy ilyesmi, de semmiképpen nem arra, amit kaptam.

Egy furcsán elbaszott estén hallottam először a Yankee Hotel Foxtrotot. Valami koncertről sétáltam haza egyedül és a város különösen szomorúnak tűnt akkor éjszaka. Az aluljáróban szűkölő ocsmány kóborkutya, egy buszmegállóban zokogó lány, kapualjban mocorgó hajléktalan – mondhatni mindennapos klisék mellett vitt el az utam, amik akkor mégis szokatlanul szívszorítónak tűntek valamiért. Az I Am Trying To Break Your Heart azonban mindent megváltoztatott: egyszerre hajnal lett és én a házak fölött repültem az első napsugarak között.

Tisztában vagyok vele, mennyire giccsesen hangozhatnak a fenti sorok, de felesleges és álságos lenne elviccelni a dolgot, ugyanis az, hogy így ismerkedtem meg a zenekarral, tökéletesen jellemző a Wilcora. Olyanok ugyanis ők, mint egy fordított Miért éppen Alaszka? Ott ugyebár Joel Fleischman személyében megérkezik a nagyváros, a cinizmus és a feltétel nélküli racionalitás egy hagyománytisztelő, egyszerű és nyílt közösségbe. Jeff Tweedy és zenekara azonban pont hogy egy végtelenül számító és az iróniát megfellebezhetetlen értékként kezelő közegben igyekszik olyan régimódi értékek mentén haladni mint őszinteség és tisztaság (jellemző módon komoly megerőltetésbe került, hogy ezeket a szavakat ne valami gunyoros körítéssel írjam le).

Megnéztem végre én is a Skinst, ami ugye az elbaszott brit fiatalokat (és még elbaszottabb szüleiket) hivatott bemutatni. Bizonytalanság, szorongás, átbaszások és bebaszások, nameg mindezt oldandó töméntelen drog meg szex – ennyi a sorozat dióhéjban. Nyilván nem a Valóságot mutatja, hiszen mindenki gyönyörű és többé kevésbé gazdag benne (plusz külön vicces, hogy a négerek vagy hip hop sztárok vagy tényleg Afrikából jöttek), viszont azért a feeling átjön és most ez a lényeg. Ugyanis ez kellett nekem ahhoz, hogy végre értékelni és igazán szeretni tudjam az angol hip hopot, azon belül is a Streetst.

Vannak életművek, amikhez egyszerűen nem szívesen nyúl az ember. Én leginkább a poptörténelem nagy férfielőadóinak munkásságával vagyok így: soha nem hallgattam még meg egy Bruce Springsteen-lemezt sem. De például Lou Reeddel se próbálkoztam még soha. Egyszerűen nem motivál ebben semmi. Mindenki hallotta már a Transformert és sokan meg is írták, hogy mennyire király, meg hasonlók, amiért hajlamos vagyok elhinni, hogy én is ismerem és ezért mindig csak elsiklom felette. Persze ez zenekarokra is érvényes, csak azért említettem a férfi ikonokat, mert arányaiban etéren rosszabbul állok. Mindegy.

A Led Zeppelinnel kicsit más a helyzet: az ő korai lemezeikkel már régebben megismerkedtem, mert ahogy szinte minden családban, nálunk is volt egy Led Zeppelin-Deep Purple-Black Sabbath szentháromságra esküdő nagybácsi, akinek nehezen áll ellen az ember befolyásolható, naiv gyermekként. Ettől elvonatkoztatva azonban a Zeppelin-életmű az egyik legjobb példa az önmagukon jócskán túlnövő lemezekre, amikkel egyszerűen nem tudunk mit kezdeni.

Johnny Rotten ominózus pólója óta az általános közfelfogás szerint egy igazi sznob kultúrember cikinek tartja a Pink Floydot. A Piper At The Gates Of Dawn persze rendben van, mert ott még lehet hivatkozni Syd Barrettre, amint azonban egy skizofrén drogossal kevesebb lett a zenekarban, onnantól menthetetlenül is cikivé vált a dolog. Az indokok többsége persze valószínűleg megalapozott (igen, én is láttam a Wallt), így én sem nagyon forszíroztam az ismerkedést a zenekarral, de most valamiért előtúrtam a Dark Side of the Moont, amit régebben hallottam már és emlékeim szerint tetszett is, de gondoltam majd most végleg ítéletet mondok.

Középosztálybeli szellemi munkásként nekem semmit nem mond az, hogy valaki baszik a rendőrségre, vagy hogy elmegy gengbengelni egyet, hazamegy, teker egy spanglit és éjjelig kefél minimum két nővel. Amikor meghallgattam a Straight Outta Comptont, akkor sem nagyon tudtam elképzelni, hogy ezt mennyire gondolják komolyan, de hálistennek sikerült megtalálni az okot, ahonnan ez a mérhetetlen düh és agresszió kitört Eazy-E, Dr. Dre és Ice Cube agyából. Elkapták őket, amikor paintballal lövöldöztek járókelőkre. Nem angyalport adogattak óvodásoknak, nem tévét loptak kirakatokból és nem nőket vertek a járdaszegélyen, hanem egy kicsit agresszívabb tojásdobálásért rájukszálltak a rendőrök. Hardcore. Nézem Eazy-E kétpisztolyos fotóit, hallgatom, ahogy szét akarnak kapni mindenkit Compton utcáin, de csak az jár az agyamban, hogy ezek a kölkök miért is húzták fel ennyire magukat. Nem akarom én bagatellizálni a gettót, valószínűleg két perc alatt szétcincálnának, ha betenném a lábam. Főleg, ha olyan hely, mint amilyennek a Straight Outta Compton hangzik.

A Sebadoht mindig is nagyon menő zenekarnak képzeltem. Egyrészt, ugye jó a nevük, plusz kevés menőbb szám- (és kislemez-) cím van annál, mint Gimme Indie Rock!, az alapító Lou Barlow pedig a megkerülhetetlen Dinosaur Jr basszusgitárosa volt J Mascisszal való szakításukig. Ha ehhez még hozzávesszük azt, hogy a Pavement mellett a kilencvenes évek eleji amerikai indie legnagyobb zenekaraként tartják őket számon, könnyen belátható, hogy hajlamos voltam magam anélkül Sebadoh-rajongónak tartani, hogy akár egy számukat is hallottam volna. Nagy-nagy reményekkel szereztem be tehát a frappáns III c. lemezt, amit sokan a Sebadoh életmű csúcsának tartanak. Mint kiderült: tévesen.

Tudatosan zenét hallgatni olyan, mint egy Kaland, Játék, Kockázat könyvet olvasni. Minden egyes bloggal, kritikával, albummal, számmal kanyarog az ember a cél felé, hogy egyszer befejezze azt a rohadt könyvet, azaz meghallgassa az összes zenét a világon. Aztán, mint minden laikus KJK olvasó, előbb-utóbb úgyis visszalapozunk, megkeressük, hogy egyáltalán hogyan lesz vége, aztán már papírra sem írunk, csak játszunk bele a vakvilágba és simán úgy teszünk, hogy megvan a patkányméreg, amivel tovább lehet menni és hagyjuk az egészet a francba. Vagy veszünk egy másik könyvet. A twee pop nekem mindig egy zsákutcának tűnt, amibe vagy csúnyán belefut az ember, és ottragad örökre, vagy kihátrál időben, mielőtt még elnyelné a fahéjas teák, pasztelszínű garbók és plüssálatok világa. Szóval vagy visszalapoz, vagy belesüpped a félvállról vett melankólia mocsarába.

Mielőtt nekiálltam volta Terry Riley albumának, vagyis talán jobb szó az, hogy kompozíciójának, azon filóztam, hogy hol van az a határ, amikor egy szám túl hosszú és hogy egy szám nem lehet elég hosszú. Aztán rájöttem, hogy popzenében totálisan irreleváns a kérdés, ott 3 percre kell tervezni, úgyhogy a hosszú, epikus messze tíz percen felüli szerzemények csak és kizárólag két műfajban élhetnek meg: az elektronikában és a progrockban. Az elsőben biztos vagyok, mert az 1967-es Rainbow In Curved Air két részéből az egyik 19, a másik 22 perc. A második műfajban csak akkor leszek biztos, ha nekigyűrközöm a King Crimson lemeznek.

Valamilyen oknál fogva a nagyközönség hajlamos csak azokat az előadókat, illetve műfajokat komolyan venni, akik/amik szigorúan nagylemezekben gondolkodnak. Ezért van, hogy az alapvetően slágercentrikus 60-as évekből jórészt csak a Rolling Stone által kanonizált lemezközpontú előadókat ismerjük és többé-kevésbé ez az oka annak is, hogy a 70-es években született, majd a 80-as, 90-es években csúcsra járatott power pop előadóinak nevei közül szinte egy sem maradt fenn mára.

Ez az alulértékeltség sajnos még a tényleg zseniális Big Starra is igaz, akik pedig az egész műfaj megalapítóinak tekinthetők. Első két lemezükön (1 Record és Radio City) a korai Beatles vegytiszta popját ötvözték hard rockos elemekkel, amiből olyan mesterművek születtek, mint a Way Out West, vagy a September Gurls. A sors iróniája azonban, hogy a két műfajteremtő lemez helyett az utókor leginkább Alex Chilton (a zenekar agya és fő dalszerzője) 1978-as dalait és dalkezdeményeit tartalmazó Third/Sister Lovers c. kiadványt szokta a legtöbbre tartani, amin viszont nyoma sincs a napsütésnek, sőt ellenkezőleg: a poptörténelem egyik legdeprimáltabb lemezéről van szó.

Nnnnngh. Valami ilyen hang hagyta el a számat a Master of Puppets felénél. Nnnnngh, mert én voltam az az elenyésző százaléka a diákoknak, akik sosem találkoztak metállal, maximum viccből (Metallica vs. Britney Spears: So Fucking Crazy, évfolyamtáborban tarolt), és ahogy elnézem a metálfejeket a környezetemben, a Metallica és társai mindig is valami messzi, nyálkás dolgoknak tűntek, amiket jobb volt nem megfogni, nehogy dzsuvás legyen a kezem. De főleg azért nem, mert még a végén megtetszik, és úgy fogok járni mint az a kretén általános iskolás osztálytársam, aki fordított keresztet akart égetni a mellkasába, de csak egy nagy paca lett belőle. Mondjuk ha egy Shoggothot akart, akkor asszem sikerült neki.

Tinédzserkorom hősei közül kevés van, akit nem tagadtam meg. Kurt Cobain közéjük tartozik, sőt, az ő plakátját még mindig szívesen kiraknám a falamra; egyedül az gátol ebben, hogy valójában sosem volt Kurt Cobain-plakátom, az ember meg húszévesen ritkán vág bele ilyesmibe. Mindenesetre rajongásomat iránta és a Nirvana iránt továbbra is fenntartom és most ki is fejtem, miért.

A Throbbing Gristle, mint zenekarnév, egészen rettenetes. Nem úgy, mint a Butthole Surfers, vagy az Anal Cunt, hanem mint valami borzalmas hangású ételnév, mint mondjuk a lucskos káposztafőzelék. Undorító. A jelentése nem is annyira fontos (lüktető porcogó amúgy), csak az egész hangzása, ahogy benne vannak az angolszász nyelvek csúnya, torlódó mássalhangzói, amiket mi kelet-európaiak valami velünk született bénaságból képtelenek vagyunk anélkül kiejteni, hogy Lutonon teljes idiótát csináljunk magunkból.

808 State: Utd. State 90

A. E. Bizottság: Jégkrémbalett/Kalandra Fel!

Brian Eno: Another Green World/Here Come The Warm Jets

Captain Beefheart: Trout Mask Replica

D'Angelo: Voodoo

Galaxie 500: On Fire

Guided By Voices: Bee Thousand

I-F: Mixed Up In The Hague, vol. 1

KFT: Siker, Pénz, Nők, Csillogás

King Crimson: In The Court Of The Crimson King

Led Zeppelin: IV

Mazzy Star: So Tonight That I Might See

Metallica: Master Of Puppets

Miles Davis: Bitches Brew

Neil Young: Harvest Moon

Nine Inch Nails: Pretty Hate Machine/The Downward Spiral

NWA: Straight Outta Compton

Patti Smith: Horses

Public Image Ltd: Second Edition

Pylon: Gyrate (Plus)

Silver Apples: Silver Apples

Sonic Youth: Goo

Terry Riley: A Rainbow In Curved Air

The Aislers Set: The Last Match

The Auteurs: New Wave

The Beatles: Revolver/Rubber Soul

The Cure: The Head On The Door/Disintegration

The Grateful Dead: American Beauty

The KLF: White Room

The Police: Zenyatta Mondatta

The Replacements: Tim

The Rolling Stones: Sticky Fingers

Tiger Trap: Tiger Trap

Throbbing Gristle: 20 Jazz Funk Greats

U2: Achtung Baby/The Joshua Tree

Van Morrisson: Astral Weeks

Wilco: Yankee Hotel Foxtrot

És ez még csak a bakfitty-adag. Férfimunka lesz a javából.