Valamilyen oknál fogva a nagyközönség hajlamos csak azokat az előadókat, illetve műfajokat komolyan venni, akik/amik szigorúan nagylemezekben gondolkodnak. Ezért van, hogy az alapvetően slágercentrikus 60-as évekből jórészt csak a Rolling Stone által kanonizált lemezközpontú előadókat ismerjük és többé-kevésbé ez az oka annak is, hogy a 70-es években született, majd a 80-as, 90-es években csúcsra járatott power pop előadóinak nevei közül szinte egy sem maradt fenn mára.
Ez az alulértékeltség sajnos még a tényleg zseniális Big Starra is igaz, akik pedig az egész műfaj megalapítóinak tekinthetők. Első két lemezükön (1 Record és Radio City) a korai Beatles vegytiszta popját ötvözték hard rockos elemekkel, amiből olyan mesterművek születtek, mint a Way Out West, vagy a September Gurls. A sors iróniája azonban, hogy a két műfajteremtő lemez helyett az utókor leginkább Alex Chilton (a zenekar agya és fő dalszerzője) 1978-as dalait és dalkezdeményeit tartalmazó Third/Sister Lovers c. kiadványt szokta a legtöbbre tartani, amin viszont nyoma sincs a napsütésnek, sőt ellenkezőleg: a poptörténelem egyik legdeprimáltabb lemezéről van szó.
A Big Star hatása azonban vitathatatlan: a hetvenes évek második felében felfutó első power pop hullám zenekarai a Cheap Tricktől a Raspberriesig mind Chiltonék zsenialitására hivatkoztak. Ez az első virágzás azonban nem tartott túl sokáig, a punk, majd a post punk újszerűsége mellett nem sokan voltak kíváncsiak ezekre az alapvetően nagyon kötött formákhoz igazodó zenékre, a 80-as évek vége és a 90-es évek eleje azonban nagy változást hozott – előbbit a D.I.Y.: Come Out And Play című válogatás utóbbit pedig a nem kevésbé nagyszerű Yellow Pills dokumentálja.
A lemezen szereplő (és általában véve a power pop) számokban a legellenállhatatlanabb kétségkívül a végtelen naivitás. Az itt szereplő zenekarok bizonyos értelemben megpróbálták visszahozni az 50-es évek tiniideálját, amikor a fiatalok még nem gondolkodtak olyan kérdéseken, hogy van-e élet a gimi után. Suli, buli, szerelem – ez a fajta naiv tinédzserromantika nagyon benne volt a levegőben (elég csak megnézni mondjuk Richard Linklater Dazed and Confused c. filmjét), és a Yellow Pills dalai tökéletes háttérzenét biztosítottak hozzá. Persze lehet fanyalogni hogy hát ennek aztán semmi köze a Valósághoz, meg a Való Élethez, de tegye fel a kezét, akinek nem fordult meg a fejében, hogy milyen jó lenne az Open Wide-ra smárolni egy autósmoziban. Szinte minden szám telitalálat, erősen ajánlott anyag, persze csak egy nagy pohár limonádé társaságában.
