A Sebadoht mindig is nagyon menő zenekarnak képzeltem. Egyrészt, ugye jó a nevük, plusz kevés menőbb szám- (és kislemez-) cím van annál, mint Gimme Indie Rock!, az alapító Lou Barlow pedig a megkerülhetetlen Dinosaur Jr basszusgitárosa volt J Mascisszal való szakításukig. Ha ehhez még hozzávesszük azt, hogy a Pavement mellett a kilencvenes évek eleji amerikai indie legnagyobb zenekaraként tartják őket számon, könnyen belátható, hogy hajlamos voltam magam anélkül Sebadoh-rajongónak tartani, hogy akár egy számukat is hallottam volna. Nagy-nagy reményekkel szereztem be tehát a frappáns III c. lemezt, amit sokan a Sebadoh életmű csúcsának tartanak. Mint kiderült: tévesen.
Pedig az első szám (Freed Pig) még pont olyan, mint képzeltem: három perc, Pixies-gitárok és Barlow ellenállhatatlanul punnyadt hangja, amit a Forget The Swanban, vagy a Back To Your Heartban annyira bírtam. Kiváló popszám, tényleg a Sebadoh-dalok egyik legjobbja, amit – akárcsak az egész Crooked Raint például – valamiért az utcán a legjobb hallgatni. Nekem legalábbis mindig az utcán jön át legjobban az a cinikus vállrándítós hangulat, amit leginkább a slackerekkel szokás összekötni: az ember látja a sok hülyeséget kint, rátaposnak a lábára a villamoson, mittudomén, de az egész nem érdekes, mert szól a Summer Babe (vagy a Freed Pig, ugye).
A lemez többi része viszont egészen más. Túlsúlyba kerül a folk, meg a lo-fi;de nem az a fajta lo-fi mint a Guided By Voicesnál, amikor csak simán szar minőségben veszik fel a király dalokat, hanem az a fajta, amikor valaki egyedül kuksol a szobájában, aztán ahelyett, hogy naplót írna, inkább maga által farigcsált kis dalokkal önti ki a lelkét a négysávos magnónak. Néhány dalnál konkrétan az volt az érzésem, hogy Barlow fogott egy elhangolt akusztikus gitárt, a pengetővel belekapott ahol érte, nyöszörgött rá valamit, aztán annyi. „All I Need Is One True Friend”? Emo ez, nem indie.
A tizedik szám környékén kissé visszavesznek a folkból, a Limb By Limbet akár J Mascis is írhatta volna, a betépett, dörmögős Smoke A Bowl meg Captain Beefheart találkozása Mark E. Smithszel. Bár tényleg kissé vegyes a lemez, mégsem hallottam azt a sokszínűséget, amit annyi helyen kiemelnek, azaz hogy Barlow és Eric Gaffney teljesen különböző személyiségéből és ízléséből valami zseniálisan új jött volna létre. Mert míg a Sonic Youthnál valóban érezni, hogy legalább három pilléren áll a zenekar, itt ezek a kölcsönhatások kevésbé feltűnőek. Állítólag Gaffney hozta inkább a hardcore-os, hangos hatásokat (aminek a szintén király God Told Me-t is köszönhetjük), míg Barlow a magábafordulást. Akárhogy is, ez a lemez számomra inkább kiábrándító és elrettentő volt, de szerencsére meghallgattam a mérföldekkel jobb Bakesalet is, így most a zenekar nálam egálban van.
