Megnéztem végre én is a Skinst, ami ugye az elbaszott brit fiatalokat (és még elbaszottabb szüleiket) hivatott bemutatni. Bizonytalanság, szorongás, átbaszások és bebaszások, nameg mindezt oldandó töméntelen drog meg szex – ennyi a sorozat dióhéjban. Nyilván nem a Valóságot mutatja, hiszen mindenki gyönyörű és többé kevésbé gazdag benne (plusz külön vicces, hogy a négerek vagy hip hop sztárok vagy tényleg Afrikából jöttek), viszont azért a feeling átjön és most ez a lényeg. Ugyanis ez kellett nekem ahhoz, hogy végre értékelni és igazán szeretni tudjam az angol hip hopot, azon belül is a Streetst.
Nekem a Streets eddig szinte teljesen kimaradt: először az A Grand Don’t Come For Free-ről olvastam, bár valószínűleg igen figyelmetlenül, mert valamiért nem esett le, hogy rapről van szó. Mivel azonban akkoriban minden The +s nevű együttest meghallgattam, így beszereztem ezt a lemezt is. Nem kis csalódás ért hát az első hallgatás során, ugyanis nem elég, hogy hip hop volt az albumon, de basszameg, mégcsak nem is rendes hip hop volt! A csávó nem rappelt, csak hülye akcentussal beszélt a számokban, amiknek az alapjai annyira kezdetlegesek és bénák voltak, amilyet én addig még sose hallottam. A Dry Your Eyest meg a Fit But You Know It-et persze meghallgattam egy csomószor, a többi számon értetlenkedtem még egy kicsit, aztán nagyjából ennyi, nem vettem elő többet. Ez ugye 2004-ben volt, ezt követően Mike Skinner kijött még két lemezzel, de akkor már azok is húzták a szájukat, akik egyébként rajongtak az első két albumért, szóval tök értelmetlennek tűnt próbálkozni velük.
Hát így sikerült kikerülnöm szinte teljesen Skinnert, és élnem nélküle évekig, mígnem a napokban valamelyik Skins-epizód után eszembe nem jutott, hogy előszedjem újra az A Grand Don’t Come For Freet. Jobban tetszett mint addig bármikor, el is határoztam, hogy meghallgatom végre a debütlemezt is, ami egyből kurvajónak tűnt, méghozzá tudom is miért: végre tudom, miről beszél ez a csávó. Nem először történt egyébként, hogy a megvilágosodás egy filmnek köszönhetően jött: ugyanez volt Bob Dylannel és az I’m Not There-rel is, bár ott azért nem volt olyan megrázó erejű a változás mint most, a Streets esetében. Egyszerűen összeállt a kép és a kontextus ismeretében teljesen nyilvánvaló lett minden. Addig nem tűnt túl valószínűnek, hogy engem, kelet-európai, középosztálybeli fiatalt, aki általában a szobájában kuksol és ódzkodik a színes piruláktól, meg tudnak érinteni az angol suttyók történetei. Egyszerűen nem ismertem őket, nem tudtam róluk semmit, idegennek és távolinak éreztem azt a világot. Most viszont, hogy a sorozatnak köszönhetően már nagyjából tudom, kik azok, akikről ezek a sztorik szólnak, hogyan élnek, hogyan szórakoznak stb., sokkal közelibbnek érzem az egészet.
Persze az is csak az én tájékozatlanságomat bizonyítja, hogy eddig arról sem volt sok fogalmam, mi is valójában a UK garage, ez a minimalista, otthon barkácsolt, primitív jungle alapokkal dolgozó DIY hip hop, amitől az egész hangzás olyan jellegzetesen szikár lesz. Ez a csináld magad hozzáállás tényleg Nagy Britannia válasza a kilencvenes-kétezres évek milliárdos amerikai kirakatgengszter-fekáira, méghozzá a legkézenfekvőbb és legzsigeribb válasz – pont mint amilyen a punk volt a pöffeszkedő dinoszauruszrockra. Így a forma is igazodik a mondanvalóhoz és ezzel lesz teljes a "Streets élmény": az egyszerű, botladozó ritmusok tökéletes hátteret biztosítanak a bénázások megéneklésének és ez a primitív báj teszi nemcsak szerethetővé, de megkérdőjelezhetetlenül hitelessé is az egészet.
Hogy Mike Skinner miért is zseni, sokan megírták már. Én azért tartom őt annak, mert elkészítette az első hip hop lemezt, amit teljes egészében, az elejétől a végéig nagyon tudok élvezni és szeretni és ez bizony részemről van akkora dícséret, mint Jarvis Cockerhez hasonlítgatni.
