Nnnnngh. Valami ilyen hang hagyta el a számat a Master of Puppets felénél. Nnnnngh, mert én voltam az az elenyésző százaléka a diákoknak, akik sosem találkoztak metállal, maximum viccből (Metallica vs. Britney Spears: So Fucking Crazy, évfolyamtáborban tarolt), és ahogy elnézem a metálfejeket a környezetemben, a Metallica és társai mindig is valami messzi, nyálkás dolgoknak tűntek, amiket jobb volt nem megfogni, nehogy dzsuvás legyen a kezem. De főleg azért nem, mert még a végén megtetszik, és úgy fogok járni mint az a kretén általános iskolás osztálytársam, aki fordított keresztet akart égetni a mellkasába, de csak egy nagy paca lett belőle. Mondjuk ha egy Shoggothot akart, akkor asszem sikerült neki.
Szóval két műfaj van, amit messze, messze elkerültem egész életemben, a metál és a reggae, de nem azért, mert hallottam volna bármit is belőlük, hanem mert irtóztam a szubkultúrájuktól, attól, hogy nekem is fekete Deicide-os pólókat kell hordanom vagy loncsosra kell fonatnom a hajam, hogy egyáltalán számítsak valakinek közöttük. Az elhivatott metálos szubkultúrák kinézeténél csak egy dolog volt rosszabb, hogy valami miatt mindegyikük megvolt győződve arról, hogy amit hallgatnam az már majdnem komolyzene. Hogy mert így meg úgy vannak benne a tempóváltások, meg hogy sokszor nem is énekelnek, és az egész annyira sűrű, hogy a karmester nagypapa is elégedetten csettint a Kill 'Em Allra. Ilyennel is találkoztam már, igen.
Felemás érzés volt a Master of Puppetset végighallgatni, mert néhány szám kurvajó róla. Nem zseniális, nem tök jó, nem átütő, hanem kurvajó. A Battery, a Master of Puppets és a záró Damage, Inc. olyan, mintha megittam volna két pálinkát és éppen indulnék nekimenni a kötekedő kopasznak, és lehet, hogy szarrá ütjük egymást, vagy főleg ő engem, de bazmeg, verekedni akarok. Mivel teljesen tudatlan vagyok a metállal, csak a hallgatás közben olvastam utána, hogy ezek a trash metal számok, a virtuóz, de gyors és agresszív változatai a klasszikus metálnak, de annyira elementárisak, hogy akinek vér folyik az ereiben, az rázni fogja valamelyik végtagját rá. Munkahelyen veszélyes.
És akkor jön az nnnnngh része a dolognak. A Master of Puppets középső négy és fél száma (a Leper Messiah zúzós végét kivéve), annyira mélyen van a saját segglyukában, hogy rossz hallgani: pontosan azok a közhelyek, amiket a metállal azonosít mindenki, aki nem szereti, a lassú, hömpölygő tempó, az önmaga farkába harapó szólómaszturbálások, a kibogozhatatlan szövegek, ezek azok, amiktől csak nyögni van kedvem. Most hallgatom megint a címadó dalt és már megint visz magával, tényleg megérdemli a szekérderéknyi elismerését, bár ennek a végére került ördögi kacajoktól nekem is röhögni van kedvem. Viszont az utána következő, Cthulhu-mítoszból építkező The Thing That Should Not Be alatt megy minden a levesbe, hogy csak a Leper Messiah alatt jöjjön ki belőle. A Master of Puppets címadó száma hiába majdnem kilenc perces, hamar elrepül. De az album nincs egy óra, mégis kettőnek tűnt.
Vagy lehet, hogy nekem a trash metál meg a grindcore fekszik?
01. Battery
03. The Thing That Should Not Be
04. Welcome Home (Sanitarium)
05. Disposable Heroes
06. Leper Messiah
08. Damage, Inc.