Mielőtt nekiálltam volta Terry Riley albumának, vagyis talán jobb szó az, hogy kompozíciójának, azon filóztam, hogy hol van az a határ, amikor egy szám túl hosszú és hogy egy szám nem lehet elég hosszú. Aztán rájöttem, hogy popzenében totálisan irreleváns a kérdés, ott 3 percre kell tervezni, úgyhogy a hosszú, epikus messze tíz percen felüli szerzemények csak és kizárólag két műfajban élhetnek meg: az elektronikában és a progrockban. Az elsőben biztos vagyok, mert az 1967-es Rainbow In Curved Air két részéből az egyik 19, a másik 22 perc. A második műfajban csak akkor leszek biztos, ha nekigyűrközöm a King Crimson lemeznek.
Terry Riley az akkoriban még mindenképpen kísérletinek számító elektronika úttörője volt az In C-vel és ezzel az albummal. Az album meghatározás persze egyrészt totális túlzás, másrészt meg ebben a kontextusban értelmezhetlen: két nagyobb blokknyi, ismétlődő, minimális elektronika, szintetizátorokon, érezhetően néhány tételre bontva, de masszív egységet alkotva. Magyarországon könnyű az ilyet összefoglalni: ez a Delta-zene. Nem, nem pont az, mert az a Songs Of The Second Moon, meg különben is, aki már látta a Delta hótaposós-atombombás montázsát, az tudja, hogy a főcímzenéje rideg ugyan, de vannak benne olyan dallamok, amiket lehet dúdolni, mégha úgy is fogunk hangozni tőle, mint egy kipufogó.
És mivel minimálzenéről van szó, a legjobb értelemben persze, vagy nagyon sokat lehet írni a Rainbow...-ról - értekezéseket, esszéket a kultúrális hatásáról, mérföldkő-létéről - vagy pedig keveset. Én a keveset választom, mert ez az album jó, sőt, a címadó "dal" még zseniális is - a második túl prominensen tartalmaz organikus hangszert, hogy átütő legyen -, de leginkább tényleg Petri-csészés montázsokat és géntechnológiás ábrákat tudok rá elképzelni. Egyértelmű a hatása, elég csak a kellemes Arp-ra gondolni vagy a tényleg fenomenális Shogun Kunitokira, amik közül mindkettő úgy hangzik, mintha egy Terry Riley remix lenne, de az biztos, hogy agymosásnak fogom csak legközelebb feltenni, egy jó beszélgetés mellé soha. Még a végén nagyon odafigyelnénk rá.
02. Poppy Nogood And The Phantom Band
