Nagyon sokszor álltam neki ennek a posztnak. Volt többfajta nyitóbekezdés is: volt, ami egy kúl forrásból jövő idézettel kezdődött, amire aztán az egészet felhúztam, volt olyan, amikor az egész Weezert egy idegesítő Monty Python szkeccshez hasonlítottam és legvégül megszületett ez. Tudtam, hogyha az előző kettő valamelyikével kezdeném, nem lennék jobb, mint amiről írok. Persze ez a rohadék Weezer is az egyik tényező abban, hogy az ezredforduló környékén kialakult idegesítő generáció, akik Alanissel ellentétben már pontosan tudják mi az az irónia, a szarkazmust a reggeli kávéval isszák és akik jobban élvezik a VH1 Rock műsorát, mint a Hemingway összest. Én is olyan vagyok, és attól félek, hogy ez a poszt is olyan lesz. Kerülgethetem, de ilyenek vagyunk.

Susan Sontag mondott valami olyasmit a campről, hogy amint egy bizonyos dolog tisztában van camp mivoltával, megszűnik minden vonzereje. Ez az óriási különbség a például a Scissor Sisters és Mika között, hogy az előbbink szívből jön, az utóbbinak agyból: az előbbi camp, a másik pedig camp szeretne lenni. A Weezerrel a legnagyobb baj, hogy nemcsak ironikus camp akar lenni, hanem FUN is, így nagybetűvel. Ott van kapásból a Buddy Holly, videóstul együtt. Miről is szól? Olyan voltam, mint Buddy Holly, te meg olyan, mint Mary Tyler Moore? Mit jelent ez? Mi az istent jelentene, ha egy magyar számban azt énekelné valaki, hogy én vagyok Kóbor Jani, te meg az Esztergályos Cecília? És miért kell ezt ilyen, popzenétől idegen zajfüggönnyel előadni? Miért kell a kilencvenes évek közepén egy majd' harminc éves sorozatra utalni?

Nyilván azért, amiért manapság megint fasza dolog flitteres cuccot meg Ray-Bant hordani meg a Killerst és Ladyhawke-ot hallgatni: mert a gyerekkorunkat követeljük vissza, a Duran Durant, Culture Clubot ésatöbbi. Van egy ilyen elmélet, miszerint a house a legmegnyugtatóbb zenei múűfaj, mert a 100 körüli BPM az embert tudatalatt az anyaméhben hallott szívdobogásra emlékezteti. Ha ez így van, akkor az én generációmnak a szintipop az óvoda, azaz simán a legjobb közoktatási intézmény, ahol éveket eltöltöttünk. Na, hát ami nekünk az irtózatosan ciki újhullám manapság, az a kilencvenes évek közepén Amerikában a hajmetál volt. Az igazi grunge lehalóban volt, veretes indie zenekarok még annyira nem terjedtek el, a Weezer pedig ebben a stiláris fekete lyukban megjelent és egyszerre próbált hihetetlenül ironikus lenni, egyrészt témában, másrészt pedig hangzásban.

És ez az, amiért én kibaszottul nem bírom a Blue Albumot. Mert hiába énekel valaki őszintén, szívét kitárva, hangját kieresztve, torkát berekesztve arról, hogy milyen dolog a garázsban nyomni a szerepjátékot (In The Garage), nem tudom komolyan venni, ha ilyen Pixiesbe oltott Van Halen szól alatta. Mert a hajmetál csak addig volt vicces, ameddig tartott, azután már csak röhögni lehet rajta (súlyos kivétel: I Believe In a Thing Called Love). Mixed messages, így hívja asszem a tudományos szakirodalom ezt, amikor vegyes üzenetekkel szembesül az ember: hát nekem a Weezer egy nagy kibaszott nagy mixed message, ami először zavarbaejt (mert dallamokat tudnak írni), aztán kétségbeejt (mert csak nagyon keveset vicces) aztán pedig inkább idegesít. Lehet, hogy ez a kilencvenes évek meghatározó lemeze, de én soha a büdös életben még egyszer nem fogom meghallgatni.

01. My Name Is Jonas
02. No One Else
03. The World Has Turned And Left Me Here
04. Buddy Holly
05. Undone (The Sweater Song)
06. Surf Wax America
07. Say It Ain't So
08. In The Garage
09. Holiday
10. Only In Dreams