Tudatosan zenét hallgatni olyan, mint egy Kaland, Játék, Kockázat könyvet olvasni. Minden egyes bloggal, kritikával, albummal, számmal kanyarog az ember a cél felé, hogy egyszer befejezze azt a rohadt könyvet, azaz meghallgassa az összes zenét a világon. Aztán, mint minden laikus KJK olvasó, előbb-utóbb úgyis visszalapozunk, megkeressük, hogy egyáltalán hogyan lesz vége, aztán már papírra sem írunk, csak játszunk bele a vakvilágba és simán úgy teszünk, hogy megvan a patkányméreg, amivel tovább lehet menni és hagyjuk az egészet a francba. Vagy veszünk egy másik könyvet. A twee pop nekem mindig egy zsákutcának tűnt, amibe vagy csúnyán belefut az ember, és ottragad örökre, vagy kihátrál időben, mielőtt még elnyelné a fahéjas teák, pasztelszínű garbók és plüssálatok világa. Szóval vagy visszalapoz, vagy belesüpped a félvállról vett melankólia mocsarába.

Én a visszalapozós típus vagyok. Amikor életemben először hallottam a twee-ről, megszereztem a Heavenly diszkográfiáját, hallgatgattam, aztán rájöttem, hogy teljesen jó, csak tizenötödik hallgatásra sem tudom megkülönböztetni a számokat, mindegyikben ugyanazok a gitárcsilingelések, harmóniák, lány/férfi vokálok és kis csipkelődő dalszövegek voltak (Kedvenc Heavenly Dalcím: Sperm Meets Egg, So What). Komolyan nem éreztem semmilyen vonzóerőt, hogy felfedezzem a különbséget az angol, az NME C86-as kazettájával indult aztán Sarah Records egyeduralmává lett twee és az amerikai K Recordsos vonulat között. Felismertem a nagyobb neveket (Talulah Gosh, The Pastels), tisztában vagyok a mai húzónevekkel (Belle & Sebastian, Los Campesions!), azt gondoltam, ennyi elég. Aztán persze csesztetett a gondolat, hogy a Heavenly mellett illene mást is ismerni, úgyhogy nyakig merültem a kaliforninai Tiger Trap címnélküli lemezében.

Az első dolog, ami nyakonvágott a Tiger Trapben, hogy nem olyan időtlen hangulata van, mint a Heavenly-nek, hanem pontosan úgy hangzik, mint 1993, az év, amikor kiadták. Ha a Generation X-ben lettem volna tini, és lettek volna mobiltelefonok, tuti, hogy a Supreme Nothing lett volna a csengőhangom, és izgultam volna, hogy a grunge-os haverok ne hallják meg, mert vagy összevernek vagy rámugranak a mosatlan testükkel. A másik, ami viszont nem nyakonvágott, csak lassacskán leesett, hogy milyen középutas lemez: csak félig optimista, de még eléggé melankolikus, elég napfényes és egyszerű, hogy pop legyen de éppen annyira zajos, hogy rockzene legyen. Aranyos, de nem csöpögős, keménykedő, de nem agresszív. Már nem elsuttogott indie pop, de még nem riot grrrl. Tökéletesen ártalmatlan. Tökéletesen twee. Okosabb nem lettem tőle, de nem bánom azt a pár órát, amit ezzel a négy csajjal eltöltöttem.

01. Puzzle Pieces

02. You're Sleeping

03. Eight Wheels

04. Super Crush

05. Tore A Hole

06. Words And Smiles

07. For Sure

08. You And Me

09. Supreme Nothing

10. Chrstn

11. My Broken Heart

12. Prettiest Boy