Egy furcsán elbaszott estén hallottam először a Yankee Hotel Foxtrotot. Valami koncertről sétáltam haza egyedül és a város különösen szomorúnak tűnt akkor éjszaka. Az aluljáróban szűkölő ocsmány kóborkutya, egy buszmegállóban zokogó lány, kapualjban mocorgó hajléktalan – mondhatni mindennapos klisék mellett vitt el az utam, amik akkor mégis szokatlanul szívszorítónak tűntek valamiért. Az I Am Trying To Break Your Heart azonban mindent megváltoztatott: egyszerre hajnal lett és én a házak fölött repültem az első napsugarak között.

Tisztában vagyok vele, mennyire giccsesen hangozhatnak a fenti sorok, de felesleges és álságos lenne elviccelni a dolgot, ugyanis az, hogy így ismerkedtem meg a zenekarral, tökéletesen jellemző a Wilcora. Olyanok ugyanis ők, mint egy fordított Miért éppen Alaszka? Ott ugyebár Joel Fleischman személyében megérkezik a nagyváros, a cinizmus és a feltétel nélküli racionalitás egy hagyománytisztelő, egyszerű és nyílt közösségbe. Jeff Tweedy és zenekara azonban pont hogy egy végtelenül számító és az iróniát megfellebezhetetlen értékként kezelő közegben igyekszik olyan régimódi értékek mentén haladni mint őszinteség és tisztaság (jellemző módon komoly megerőltetésbe került, hogy ezeket a szavakat ne valami gunyoros körítéssel írjam le).

Mindez gyönyörűen kitűnik legjobbnak tartott, 2002-es lemezükön, ami, ha csak a dalokat vesszük magukban, már akkor is igen magas osztályzatot kapna. Egyrészt rendkívül magávalragadó az egész albumon végighúzódó nyugodt, másnapos hangulat. Egyszerűen elképesztő, milyen megállapodottságot sugallnak a számok – a Wilco zenéje olyan mint egy nagy fellélegzés, mint egy lassú kijózanodás, mint az apokalipszis utáni csend. Kitérhetnénk arra is, hogy a folyamatosan emlegetett folk- és countrygyökerek mellett mennyire hallatszik a Pavement hatása – Tweedy hangja engem mindig egy szelíd Stephen Malkmusra emlékeztet, a Heavy Metal Drummer pedig minden hallgatásnál a Cut Your Hairt juttatja eszembe. Külön izgalmasak az elsőre talán egészen egyszerűnek tűnő, de valójában sokrétű, precízen kidolgozott dalok: a War On Warban például érdemes odafigyelni a kis zörejekre és visszahangokra, amik olyan csillogóvá teszik azt a számot. Ez a lemez elsősorban mégsem ezek miatt különleges. A Yankee Hotel Foxtrot kivételessége abban rejlik, hogy olyannyira kilóg a maga közegéből (sőt: korából), hogy szinte le sem írható annak nyelvén. Nem magyaráz, nem emelkedik felül - egyszerűen egyenes, őszinte és szép.

„No one is too good for this album; it is better than all of us.”